Bevezetés

Ez a munka az ezredforduló új irodalmi formájával; a dokumentummal, és annak egy különleges változatával, a hypertexttel foglalkozik, mely meggyőződésem szerint mindinkább kiemelt szerephez jut majd (a kifejezés eszközeként, és a vizsgálat tárgyaként egyaránt) a különböző tudományokban csakúgy, mint az irodalomban.

A kilencvenes évek elejétől a köztudatba, és (a különböző tudományok közötti könnyebb átjárhatóságnak köszönve) az irodalmi diskurzusba is folyamatosan kezdenek lassan beszivárogni olyan elemek, mint a virtuális, digitális, interaktív, multimédia, hypertext, online, link, chat, docuverse, target. Mára már ezek a kifejezések igen divatosak és megszokottak lettek, ennek köszönve egyesek lassan elkopnak, s véglegesen el is tűnhetnek – mielőtt még belekerülnének az irodalmi kánonba.

A dokumentumok és a hypertext (a Gutenberg-galaxis) körüli vita – e tanulmány szempontjából – határozottan meddő irányba terelődése miatt egyelőre nem került kellő mértékben, és a megfelelő módon a vizsgálódások központjába. A vitában ugyanis többnyire a hagyományos betűhordozó (a nyomtatott szöveg) pusztulásáról vagy esetleges továbbéléséről van szó, és kismértékben a kultúra digitalizálásának holdudvaráról, egészen sarkított, és időnként naiv fogalmazásokban a könyv és összetevői: a papír és nyomdafesték jövőjéről, s kevésbé az írásról és olvasásról, melyet eddig ismertünk. Az új szöveghordozó, a számítógépen írt és szerkesztett, majd különböző adathordozókon tárolt dokumentum hatalomátvételével foglalkozó írások olyan felszínes szinten maradtak, hogy a könyvet lehet standra, strandra, és ágyba is vinni; a számítógép életidegen, és nehéz megszokni a vele való együttlétet; a képernyőről való olvasás nehézkes; az olvasás körülményei, és a generációk olvasási szokásai képeznek elsődleges szempontokat.

Az eddigi viták nem aknázták ki a diskurzus azon lehetőségeit, hogy milyenek az így kapott szövegek; több változtatás után ki lesz a szerző; hogyan találja föl magát a szövegkritika ebben az új közegben, és hogyan változtatja meg a közeg a szövegkritikát; az interneten tárolt szövegek átjárhatóságát megoldva létre jön-e egy új (esetleg első, a régen megálmodott vagy létezett) bábeli könyvtár; lehetséges-e a dokumentumok katalogizálása; hogyan viszonyulnak a különböző szövegelméletek a hypertexthez; és milyen lesz annak a hatása a szövegelméletekre; mi kerül be a kánonba, és mi nem; szabad-e a Hypertextet olvasó; és csupán olvasó-e. Mindezek a kérdések rendkívül nagy kutatási területet biztosítanak, dolgozatomban többek között ezekre keresem a válaszokat.

Az irodalomnak újabban otthont adó számítástechnika és világháló fejlődésével a hypertext kézenfekvő írásmóddá, irodalmi formává, de kutatási és kísérletezési területté is válhat/vált. Ez az írásmód a teljes tudást kezelhetőbbé teszi, és ha sikerül azt rendszerezni, közvetítésének eddig javarészt lineáris módját nagymértékben átértelmezi. A Gutenberg-vita folyamán sokan nem veszik figyelembe, hogy a nyomtatott szövegről a digitális szövegre való átállás azért nem máról holnapra történik. Horváth Iván szerint a teljes műveltségkincs átírása néhány nemzedék feladata. Ahogy a kéziratról a nyomtatott szövegre való áttérés is igen hosszú volt, nem is beszélve arról, hogy napjainkban mind a három technika együtt él: sokan csupán kézzel képesek írni szövegeket, és a teljes átállás valószínűleg soha sem fog megtörténni, erre ugyanis kevés jel utal. Figyelembe vennék még két szempontot; lesznek ugyanis olyanok, akik zsigerileg elutasítják a digitális kultúrát, másrészt azonban ez a kultúra sem védtelen, gyakran türelmetlen, és nem adja meg a tiszteletet a nyomtatottnak, hanem sürgeti a váltást.

Magyarországon kialakult olyan elképzelés is, miszerint, hogyha kimaradunk a digitális forradalomból, és kultúránkat nem sikerül gyorsan átmentenünk, azt akár végleg elveszíthetjük, alulmaradunk egy még körvonalazódó versenyben.[1] Így akár visszafelé is törlődhet a műveltségkincsünk. Ez a kezdeti pánik átalakulhat (és ez a kulturális síkon megjelenő tendenciákból mintha már kibontakozni látszana) olyan elképzeléssé, mely szerint egyfajta e-kultúrelőnyre lehet szert tenni a már említett forradalom folyamán.

A digitális forradalom paradigmaváltó jellegéhez hozzátartozik, hogy a gazdasági és a hozzá mindinkább kapcsolódó és közeledő kulturális síkon igazi stratégiaváltás várható, és ezzel elkezdődhet a társadalom irányított és strukturalizált digitalizálása. Ez a folyamat valószínűleg gazdasági síkon lesz a legerőteljesebb, s az irodalomra gyakorolt hatása már csak tompított hullám lesz, de még így is igen erőteljes marad. Arra a kérdésre, hogy mekkora szerepet játszik majd az irodalom a multimédiában, a választ az adhatja, hogy az e-business mekkora üzletet lát benne. Ennek függvényében növekedhetnek azok az elektronikus könyvtárak, melyek olvasói tagdíjat fizetnek, az itt lévő szövegeket pedig a tag jogosultságától függően csupán képernyőn olvashatja, esetleg ki is tudja nyomtatni, vagy akár másolatot is készíthet róla.

Így a pillanatnyilag átláthatatlan – a magas és populáris irodalom között fennálló – erőviszony jelentős mértékben átértelmeződik, s ennek a paradigmaváltásnak a hatására a választóvonal valószínűleg már a „fizetős” és „ingyenes” irodalom között fog húzódni, az eddigi kategóriák szerinti magas és populáris irodalom pedig eloszlik majd a két csoport között.

Egy ilyen irányba történő eltolódás mindenképpen a szabadon átjárható szöveg, a most „piacvezető” hypertext kárára történne, és egy ilyen fizetős elektronikus könyvtár csupán annyiban különbözne egy olvasóteremtől, – melyben akár xeroxolni is lehet – hogy nem kell érte kimozdulni, hanem otthonról is használható.

Azt, hogy a nyomtatott kultúrát (a támogatás mértékének függvényében) folyamatosan ömlesztik át digitális formába, átmentésként, vagy az adatkezelés könnyítésére irányuló ésszerűsítésként is értelmezhetjük.

A kézirat, a gépelt – nyomtatott szöveg, valamint hypertext együttélésére legjobb példák azok a cd-romok, melyeken egyszerre található meg a facsimile, a hagyományos szöveg (dokumentum) valamint a szöveg belinkelt változata (hypertext). Ilyen szövegben könnyű keresni, és sokkal könnyebb meglátni bizonyos összefüggéseket.

Úgy látom, hogy a jövőben a hypertext körül folyó viták a ma divatos magas-populáris irodalom viszonya, valamint a világháló szabadsága árnyékában fognak folyni, ha nyilvánosság előtt is, de akkor is mindenképpen szűk szakmai körben. A fent feltett kérdésekre a választ pedig az irodalomelmélet, irodalomtörténet megfelelő, és éppen odavágó területein keresik majd több-kevesebb sikerrel járva.

[1] György Péter kurzusai az ELTE Esztétika és Kommunikáció tanszéken az 1998/99-es tanévben.